A romániai választásokon visszaesett az 1990-ben nagy fölényt szerzett Nemzeti Megmentési Front, a Demokratikus Konvenció viszont sikeresen szerepelt: Bukarest, Constanza, Temesvár, Brassó, Arad, Nagyszeben, Gyulafehérvár, Ploiesti, Bacau, Roman város "konvenciós" polgármestert választott. Az RMDSZ sikeres volt a székely megyékben, azonban érzékeny volt a vesztesége Bihar, Szatmár és Kolozs megyében. /Bukaresti tudósító, Népszabadság, márc. 6./
2001. november 28.
A kelgyeszti pap (Kelgyeszt Roman melletti csángó falu, ahol még a középkorúak java része is beszéli a szép archaikus magyar nyelvet) egyszerűen megtiltotta a ,,parókiához tartozó fiataloknak", hogy a szentgyörgyi Csángó Napra utazzanak, itt fellépjenek (szavai szerint mehetnek Németországba, Olaszországba, de ide nem), közben az európai fórumokon elismerik, hogy a moldvai katolikus közösség a magyar kultúrához tartozik. Miközben az alternatív oktatásban segédkezőket üldözik a moldvai falvakban, közben újabb könyvadományok érkeznek. /Ferencz Csaba: Ellenpontok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 28./
2003. november 11.
A moldvai magyarok sajátos szerkezetű, középkorias etnikai azonosságtudattal rendelkeztek. Ennek az identitástudatnak lényeges eleme volt, hogy a csángók, román nyelvű szomszédaiktól eltérően, magyarul beszéltek, hogy ortodox közösségek gyűrűjében a római katolikus egyházhoz tartoztak. A moldvai csángók történeti emlékezete gyökeresen eltér a Kárpát-medencében élő magyarság történeti tudatától. Magyar nyelvű írásbeliség hiányában elsősorban a szóbeli folklór közvetítette nemzedékről nemzedékre a közös magyar múlttal kapcsolatos ismereteket. A moldvai csángók napjainkig megőrizték a középkor jelesebb magyar királyaival (pl. Szent Istvánnal, Szent Lászlóval és Mátyással) kapcsolatos tudást (mondákat, balladákat, dalokat stb.). Figyelemre méltó, hogy hatalmas mennyiségű magyar nyelvű népköltészetükben elsősorban olyan földrajzi nevek fordulnak elő (pl. Tisza, Duna), melyek a magyar nyelvterület központi részéhez kötődnek. A román nacionalista, asszimilációs propagandának a csángókra vonatkozó feladatait egy Szamosújváron megjelenő román újság cikke fogalmazta meg 1880-ban: "Moldva két legnagyobb és legszebb megyéjében, elsősorban Bákóban és Románban a földműves lakosság, mely a legtöbb helyen kis birtokokkal rendelkező szabad parasztság, csak magyarul beszél." "Ez a helyzet a mi vezetőink megbocsáthatatlan bűnének számít, akik sohasem foglalkoztak ezeknek elrománosításával, és így Moldva szívében egy olyan kétszázezer lelket számláló népesség van, mely tőlünk idegen nyelvében és vallásában." Az asszimilációs gyakorlat, az intoleráns magyarellenes propaganda elérte célját. Az 1930-as hivatalos népszámlálás idején a 109 953 moldvai római katolikus közül már csak 23 886-an (21,7 százalék) merték vállalni magyarságukat. A csángókat sújtó asszimilációs törekvések 1965, tehát Nicolae Ceausescu hatalomra jutása után erősödtek meg és teljesedtek ki, amikor a diktátor elhatározta a moldvai csángóság gyors asszimilálását. Azzal ijesztgették a mélyen vallásos híveket, hogy "a magyar az ördög nyelve", tehát aki azt használja, pokolra jut. A román politikai rendőrség emberei az 1980-as években házkutatásokkal zaklatták és folyamatosan büntették a magánszférába visszaszorult magyar nyelvű vallási élet vezetőit. Az 1992-ben végzett "demokratikus" népszámlálás során Moldvában összesen 239 938 katolikust számoltak össze. Közülük már csak 1800-an (0,7 százalék) vallották magukat magyarnak. Ebben az országrészben a római katolikusok száma 1930-1992 között 109 953-ról 239 938-ra gyarapodott, pedig a csángó közösségekben is nagy volt az elvándorlók száma. A román nyelvű közkultúrának a térfoglalása hosszabb távon elősegíti a csángók betagolódását a román kultúrába és közösségbe. A 20. század elejéig a csángó faluközösségekben a magyar volt a kommunikáció nyelve, s annak elsajátításában és továbbadásában a családnak volt döntő szerepe. A gyermekek a második világháború végéig a román nyelvet elsősorban az iskolákban tanulták meg, de - különösen az asszonyok körében - a 20. század közepéig elég általános volt az egynyelvűség. A férfiak nagy többsége szülőfaluján kívül, a kötelező sorkatonaság idején vagy később, már felnőtt fejjel, munkahelyén sajátította el a román nyelvet. A második világháborút követően megszűnt a csángó falvak addigi viszonylagos elzártsága, s egyre inkább erősödött a kétnyelvűség. A fiatalok nem tudják pontosan és árnyaltan kifejezni a posztmodern élettel kapcsolatos problémáikat elődeik archaikus magyar nyelvjárásával. Az északi tömbökhöz tartozó falvakban találhatók olyan személyek, akik bár román anyanyelvűek, magyarként határozzák meg önmagukat, míg a Tázló menti Pusztinában például a családban és a faluban is csak magyarul beszélők egy része már román nemzetiségűnek tartja magát. Azok, akik önmagukat még magyarnak nevezik, rendszerint arra hivatkoznak, hogy ők magyarul beszélnek. Pár faluban szórványosan még az is előfordul, hogy elsősorban az öregebbek székelynek tartják önmagukat. Az Erdélyben tanult csángó értelmiségiek szorgalmazására olyan érdekvédelmi szervezetet alakítottak, mely céljául tűzte ki a magyar nyelvű oktatás és liturgia bevezetését. Mindez rövid távon fékezheti a moldvai csángók nyelvi, kulturális és etnikai asszimilációját, de hosszú távon mégis a szülőföldjükön ható etnokulturális folyamatok határozzák meg döntően közösségeik azonosságtudatát. /Pozsony Ferenc: A moldvai csángók identitásáról (I.). = Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 4., (II.) = nov. 11./
2006. június 22.
XVI. Benedek pápa nemrég aláírta azt a dekrétumot, amely kihirdeti Salkaházi Sára szociális testvér hősi fokon gyakorolt szeretetáldozatát, azaz a vértanúságot /”az 1899 május 11-én Kassán született és 1944 decemberében Budapesten meghalt Isten Szolgája, Salkaházi Sára szociális testvér vértanúságát.”/. Salkaházi Sára 1943 őszén felajánló imádságot tett, amelyben hangsúlyozta, az egyházüldözés esetére Isten fogadja el az ő halálát, kímélje meg a többi testvért. A szociális testvérek Budapesten, a Bokréta utcai zárdájukban rejtegették az üldözött zsidókat. Ezért a nyilasok 1944. december 27-én Salkaházi Sárát hatodmagával elhurcolták és aznap este valamennyiüket agyonlőtték a Duna-parton. Erdő Péter bíboros, Magyarország prímása elmondta, hogy a Szabadság-híd hídfőjénél tábla hirdeti az emlékét. „Minden év december 27-én gyertyát gyújtottunk a tábla előtt. Imádkoztunk azért, hogy Egyházunk mielőbb a boldogok sorában tisztelje őt. (...) A múlt igazi megtisztult szemléletéhez vezet, hozzásegít bennünket a kiengesztelődéshez és ahhoz, hogy igazi, hiteles katolikus példaképeink legyenek.” Salkaházi Sára bejárta és szerette Erdélyt, Márton Áron püspök is jól ismerte értékes újságírói, írói, kulturális munkásságát. 1943 márciusában a szatmári Irgalmas Nővérek iskolájában tartott előadást, majd ugyanazon év decemberében Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen és Székelykeresztúron. 1944. májusában Nagyváradon vett részt lelkigyakorlaton. Az 1989-es rendszerváltás után Romániában immár nyilvánosan működik, a többi szerzetesrendi intézménnyel együtt erőszakosan megszüntetett Szociális Testvérek Társasága. A köztudatban „szürke nővérekként” megmaradt testvérek jelenleg Gyulafehérváron, Kolozsváron, Csíkszeredában, Désen, Marosvásárhelyen és a Neamt megyei Romanban fejtik ki tevékenységüket. /Fodor György, piarista confrater: Újabb magyar vértanú boldoggá avatása. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 22./
2008. május 24.
Dimitrie Cantemir (1673-1723) nem kímélte honfitársait a Moldva leírása című könyvében, oldalakon át sorolta hibáikat, gyengeségeiket. Meglepő módon kijelentette, hogy tiszta moldovai paraszt nem létezik. Akiket találunk, vagy orosz, vagy erdélyi, vagy „amint nálunk mondani szokták, magyar származásúak”. Gyakran idézett művében – egyebek közt – az olvasható, miszerint Roman vidékét az Erdélyből visszatérő római telepesek Batu kán betörése után elsőnek vették birtokukba. Leszögezte, hogy a moldovaiak egy vallást sem gyűlölnek jobban, mint a rómait, bár ehhez tartozik csaknem valamennyi magyar alattvalójuk, akiknek Bákóban van püspökségük. Eszerint érdekes módon a volt római telepesek éppen a római vallást nem fogadták el. Cantemir fenntartotta: Erdély és Magyarország, ahol őseik Moldva alapítása előtt laktak, sohasem a konstantinápolybeli szentszéknek, hanem mindig a rómaiaknak engedelmeskedtek. Ezért, mielőtt Luther és a Kálvin „szektái” ellepték volna ezeket az országokat, azok valamennyi lakosa a nyugati egyháznak volt a gyermeke – állította. /Ajtay László: Magyarországon laktak a moldovaiak ősei? = Népújság (Marosvásárhely), máj. 24.
2008. augusztus 30.
Lassan helyükre kerülnek a dolgok, s a történelemtudomány Romániában is elnyeri méltó helyét, azaz kiderül a valóság a román nép és a Románia területén élő népcsoportok történetéről. Egy jászvásári hattagú kutatócsoport Silviu Vacaru, az A. D. Xenopol Történelemtudományi Intézet főkutatója vezetésével hozzálátott egy eddig feldolgozatlan dokumentációs forrás kiadásához. Három év leforgása alatt tizennégy kötetben fogják megjelentetni a moldvai kincstár 1820–1852 közötti jellegzetes adóösszeírásait, a katagráfiákat. Most látott napvilágot az első kötet, mely Roman vidékének 1820-beli katagráfiáit tartalmazza, Lucian-Valerian Lefter fiatal történész doktorandusz gondozásában. A katagráfiák a moldvai kincstár által a XIX. század első felében készített adóösszeírások. Cirill betűkkel írták, tehát hallás után, így a neveket nem tették felismerhetetlenné. Például a Prjastii Unguri nevű faluban – már a település neve is jelzi, hogy magyarokról van szó – olyan nevek találhatók, mint Mihai Antal, Ilies Martin – Mihály Antalról és Illyés Mártonról van szó. Ugyanígy szerepel Márton Ferenc, Péter Tamás, Ferenczi Márton, Péter Mihály, Kamarás János (Ianos Comoras), Bálint Mihály, Katona Antal, Pérer Gergely Miklós, Gábor György, Fekete Péter (Petre Fichiteu), Istók György, Józsa nevű magyar tanítóval (Joja, dascal ungurescu). Sok férfinév mellett az szerepel, hogy székely vagy magyar. Sok településen vannak magyarok a listán. Az adóösszeírásokat románok végezték, a neveket hallás után, de természetesen, kissé átrománosítva írhatták, s a megfejtést, a cirillből a latin írásba való átültetést is románok végezték, tehát természetes a románhoz való hasonulás, de így is szembeötlőek a magyar származású nevek. A bevezetőben olvasható: „A katagráfiákból kitűnik a Moldvába való tömeges erdélyi és bukovinai bevándorlás a XVIII. század végén és a következő század első felében. A látványos demográfiai robbanást nem lehet természetes szaporulattal magyarázni, hanem éppen a határon túlról érkezett bevándorlók letelepedésével. ” „A katagráfiák megkönnyítik a moldvai nemzeti és felekezeti kisebbségek jobb megismerését. A kérdés elsősorban a moldvai római katolikus népesség eredetét illeti, mely nagyon ellentmondásos témává vált vallási és nacionalista okokból, valamint az etnikai beolvasztási folyamatok jelensége miatt. Az érintett településeken élő családok genealógiai kutatása során a katagráfiákban megtalálhatóak a legrégebbi dokumentált nemzedékek, így meg lehet állapítani, hogy ezek a családok az 1800-as években románok vagy más nemzetiségűek voltak. Ilyen meggondolásból elsődleges a Bákó, Neamt és Roman kerületek katagráfiáinak kiadása, ugyanis itt mai napig léteznek mind nemzetiségi, mind vallási szempontból vegyes települések. Moldvában a székelyeket már a XVI. században említik írott dokumentumok, később, a XVIII. század folyamán (1718-ban, 1744-ben, majd 1761 és 1764 között) sokan menekültek Erdélyből Moldvába a főúri rend üldöztetése és véres megtorló intézkedései miatt, aztán 1778-ban újabb menekülteket jegyeztek: az I. székely határőrezred szökevényeit. Az ő utódaik, akik Roman vidékén katolikus falvakban telepedtek le, azok a székelyek, akik "katonáknak neveztetnek"”. Az előszó szerint mellőzték a csángók eredetének kérdését. /Szekeres Attila: Perdöntő bizonyíték a csángók eredetéről. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 30./
